Szöllősi Mátyás: Fóbia
Szöllősi Mátyás új regényciklusának első kötete, a Fóbia 2024-ben jelent meg. A történet főszereplője egy kiemelkedő, a tudományos életben is aktív értelmiségi nő, akinek a perspektíváján keresztül kirajzolódik a koronavírus-járvány megjelenésének időszaka, illetve annak nyomasztó légköre Magyarországon. Ez azonban csupán háttérkontextusként érvényesül a regény nagyobb részében. A főhős ugyanis egy véletlenül kihallgatott beszélgetést követően egy vidéki rablási kísérletbe csöppen, amelynek során saját családja múltjával, valamint szülei és nagyszülei súlyos titkaival is szembesülni kényszerül. Bár mindez elsőre feltűnően eltérőnek és nehezen összeilleszthetőnek tűnik, Szöllősi briliáns módon ágyazza bele egyik történetszálat a másikba, és alkot ezáltal egy feszültséggel teli pszichológiai drámát.
A mű egyik egyedülálló vonása a műfaji pluralitásban rejlik. Kezdetben a pszichiátrián felocsúdó főszereplő dialógusa a kezelőorvosával a lélektani regények világát idézi, ez végig is kíséri a cselekményt. Az ezt követő visszaemlékezések során fokozatosan jelennek meg és bontakoznak ki a krimi és a családregény műfaji elemei, a szöveg egy pontján pedig a sci-fi műfaji sémáira való reflexiók is tetten érhetők, elsősorban a tudományos, kvantumgravitációs, valamint az elméleti fizikát érintő gondolatmenetekben. Emellett azonban nem köteleződik el igazán a narráció, az érintett jelenet leginkább a főszereplő jellemábrázolását mélyíti el. Ez a betét Paták Balázs megfogalmazásában „szükségtelen okoskodásnak hat”.[1] Ugyanakkor a műfaji változatosság előnyére válik a történetnek, hiszen tükrözi azt a fajta esetlegességet, ami magára a történetvezetésre és az elbeszélő belső világára is jellemző.
A regényben hangsúlyos szerepet kapnak a véletlenek, amelyek nem csupán a cselekmény előremozdítását segítik elő, de a főhős emlékezését és a történtek értelmezését is alakítják. Az elbeszélő Pesten (bár nem nevesíti a szöveg, de feltételezhetően a Népliget buszpályaudvaron) szándékán kívül válik fültanújává egy rablási kísérlet előkészületeinek, amely pont az ő nagymamájának a vidéki házát veszi célba. Ezt követően szintén véletlenül akkor és úgy látogatja meg a kórházat, melyben a nagymamája fekszik, hogy először értesülhessen az előző este bekövetkezett haláláról. Aztán véletlenül a Murván (ez a rablás fiktív helyszíne, egy olyan kis település, amely Budapesthez viszonylag közel esik, és archetipikusan jeleníti meg a magyar falvak általános képét) pont a Jenőék háza közelében köt ki, ahol szemtanúja lesz a férfit ért abúzusnak, hogy aztán az társként követhesse a főszereplőt a nagymama házába, ahol közösen próbálnak bizonyítékot szerezni a betöréses rablás tényének alátámasztására.. A történtek tehát véletlenszerűnek, első látásra esetlegesnek tűnnek, mégis logikusan és valószínűen illeszkednek egymáshoz, amelyek tükrözhetik a kiszámíthatatlan élet realitását is.
A cselekményen túl a narrátor emlékezetét is a véletlenszerű ingerek alakítják. A tudatfolyamszerű narráció révén bizonyos külső, többnyire vizuális benyomások hívnak elő korábbi emlékeket a főszereplőben. Erre példa a murvai sétája Jenővel a nagymama háza felé, ahol eszébe jut egy gyermekkori emlék, amely új megvilágításba helyez egy korábban jelentéktelennek tűnő történetet. Ebben a nagymamája azt a nyári időszakot idézi fel, mikor a fia (a narrátor apja) gyenge, vékony gyerek volt, amit kihasználva az egyik környéken lakó idősebb fiú rendszeresen megverte. Ennek a fiúnak a holttestét találták meg nemsokkal az iskolakezdés előtt, és bár az elkövetőket nem sikerült előkeríteni, a főszereplő valószínűsíti, hogy az apjának köze lehetett ehhez: „A pár perccel korábban látottak is közrejátszhattak abban, hogy fölrémlett egy történet, amikor elkezdtünk a patak partján húzódó korlát mentén haladni a ház felé. A nagyi mesélte néhány éve, majd hozta föl a történetet újra és újra, tavaly nyáron, mikor az agya az idős kor miatt már elkezdett kissé másként működni.” (316.)
A Fóbia már az első oldalakon, a kezdő jelenet során elbizonytalanítja az olvasót. A főszereplő, akinek csupán az általa nem, de apja által igen kedvelt második neve (Emília) derül ki egy vele folytatott telefonbeszélgetés során, egy pszichiátriai osztályon tér magához. Nem tudja, miért van ott, a környezetéből következtet csupán arra is, hogy egy kórházban lehet. Egy lekezelő modorú szakorvos szembesíti a ténnyel, hogy öngyilkosságot kísérelt meg. Erre a főhős szintén nem emlékszik, vagy nem szeretne emlékezni. Itt merül fel legelőször annak a gyanúja, hogy a fizikával foglalkozó nő a történetmondás szempontjából nem megbízható narrátor. Klasszikus énelbeszélés és retrospektív narráció révén meséli el feltehetőleg annak a történetét, hogyan került kórházba. Erre már az első szerkezeti részben találhatunk kontextuális nyomokat, viszont semmi explicit nem hangzik el, csupán annyi, hogy a párjának, Csabának a hűtlensége közrejátszott ebben. A narrátor elméje ködös, nem tudja biztosan, mit mondott ki és mit nem, ezért nem tud kielégítő válaszokat adni a szakorvos kérdéseire a történtekkel és az indítékával kapcsolatban.
A regény egyik jellemző szerkezeti megoldása az elhallgatás, melynek egyik legkézzelfoghatóbb realizációja a nevek szinte teljes hiánya. A szereplők túlnyomó többsége nem rendelkezik konkrét névvel, csupán a történet szempontjából néhány, irrelevánsnak tekinthető kereszt- vagy vezetéknév jelenik meg a műben (pl. Viki, Csaba, Évi néni, Vargáék, Sanyi). A főszereplőre és családi körére mind csupán funkcionális, társadalmi és családi szerepeket jelölő kifejezésekkel utal a szöveg. Az különösen beszédes, hogy a narrátor, a történet központi karaktere, az énelbeszélés megfogalmazója sem említi a sajátját, csupán egy szöveghelyen, az apjával folytatott telefonbeszélgetés során derül ki a második keresztneve:
„– Beszélj hangosabban, Emília, alig hallak!
– Ne hívj így!
– De hát ez a neved.
– Ez a második keresztnevem. Csak te nevezel így.” (280.)
Ez nagyfokú szándékosságot feltételez, hiszen a narráció jellegzetessége a korábban említett retrospektív énelbeszélés, így az elbeszélő tudatosan hagyja ki saját nevének említését:
„Miután megmondtam a nevemet, arra kért, hogy várjak, aztán visszament oda, ahonnan jött.” (213.);
„Magas, fehér köpenyes férfi lépett elém orvosi maszkban, majd a nevemet említette kérdő hangsúllyal. Mondtam neki, hogy én vagyok az, mire kimért hangon arra kért, hogy kövessem.” (182.)
Ez a névtelenség az identitásválságként, az önmagától való elidegenedésként és a múlt feldolgozásának képtelenségeként is értelmezhető. A Fóbia első része ugyanis a főszereplőt azon az úton indítja el, amelynek során újraértelmeződik számára maga a család, illetve az, amit ennek tagjairól eddig tudott. Lélektani nézőpontból a névtelenség tehát az elfojtás egy formájaként jelenhet meg, az azonosulás teljes visszautasításaként. Ugyanakkor az anonimitás révén a regény felkínál egy olyan olvasatot is, melyben a történet általános érvényére kerül a hangsúly, mely szólhat bárkiről, aki hasonló, identitást megrengető és generációkon átívelő, családot érintő válságon esett át, vagy éppen azon megy keresztül. Ezt támogatja a regény háttérkontextusául szolgáló, 2020-ban bekövetkezett világjárvány is, amely kollektív traumaként az individuális történeteket univerzálisabb tapasztalatokkal kapcsolja össze:
„Eleinte az volt a legaggasztóbb a vírussal kapcsolatos hírekben, hogy pontosan tudni lehetett, honnan indult ki a járvány, és egyre többen híresztelték, hogy szándékoltság vagy egy be nem vallott emberi hiba áll az egész mögött, miközben csak idő kérdése volt, hogy itthon is kritikus mértékűre nőjön a fertőzöttek száma; drasztikus lezárások jöjjenek, amikről fölröppent már néhány kósza hír korábban.” (70.)
Így a regény címe, a Fóbia is értelmezhető mindezek alapján egyéni és kollektív szinten is. A mű világában ez a fóbia félelemként, mindent átszövő szorongásként jelenik meg. A társadalomban egyre növekvő bizonytalanság és a feszült légkör, különösen a kezdeti időszakban, az elbeszélés nagyobb részének idejében általános szorongást eredményez, ami ugyan megmutatkozik a regényben, de direkt módon kevésbé tematizálódik. Ez a feszültség tükröződik a főszereplő érzelmi állapotán is, különösen a kórházi jelenet során, amikor a nagymama halálának ténye nem explicit, de sejthető:
„Aztán megpróbáltam a vonalason fölhívni a mamát. Nem értettem, addig a pillanatig ez hogyhogy nem jutott eszembe, és emlékszem, a csöngések közben végig azon gondolkodtam, hogyan volna jobb: ha a nappaliban fölvenné, és nem kellene tovább keresgélnem, vagy ha nem érném el, és azt hihetném, hogy a sztrók után pár héttel még mindig, egy másik osztályon, szigorú orvosi felügyelet alatt áll.” (176.)
A cím egyéni olvasata az eddigieket összegezve a főhős szempontjából introspektív értelmezésre ad lehetőséget. Ennek értelmében a félelem, pontosabban fogalmazva: a szorongás a családi múlttal való szembenézésre és az önazonosság elvesztésére vonatkozik. Olyan belső állapotot nevez meg, amelyet a főszereplő nem tud teljesen megérteni, feldolgozni vagy egyáltalán kontrollálni. A cselekmény legtöbb eseménye ennek a félelemnek, illetve az ebből születő kíváncsiságnak a hatására (vagy éppen ennek ellenére) következik be. Innen nézve a Fóbia értelmezhető lélektani regényként is.
Az elhallgatás mellett a szövegben a másik, szintúgy meghatározó szerepet betöltő szerkesztési technika a retardáció, vagyis a késleltetés. Narratív síkon a véletlennek köszönhető, hogy pont a főszereplő az, aki először értesül a nagymama korábban bekövetkezett haláláról, melyet a cselekmény későbbi, nagy intenzitású pontján közöl a családdal. Ugyanúgy a késleltetés játszik szerepet abban, hogy a Magyarországra visszatérő főhős nincsen a vírussal kapcsolatos friss hírek birtokában, ezért sokként éli meg az emberek attitűdjét, a kórházi állapotokat, a szervezetlenséget és a maszkviselést. Ez a fizikusnőben a benső feszültség intenzitásának növekedéséhez, az olvasóban pedig az önreflexióhoz járul hozzá, hiszen ezek alapján rekonstruálja és értelmezi a történéseket. A késleltetés vonatkozásában Paták Balázs a felesleges önismétléseket és egyes narratív elemek (pl. a buszon uralkodó hőség, a maszk fullasztó volta) túlhangsúlyozását találja problémásnak, továbbá magát a késleltetést hatástalan feszültségkeltő eszközként ítéli meg.[2] Ezt csak részben tartom jogos kritikának. Bár valóban előfordulnak túlírt szöveghelyek, a retardáció a cselekmény nagyobb részében hatékonyan és izgalmasan szolgálja a feszültség fenntartását.
Szintén fontos motivikus és szerkezeti elemei a történetnek a törések. Az elbeszélő a családtagjainak múltbeli történetein keresztül, pontosabban e narratívák törései által tesz kísérletet arra, hogy feltárja jellemük alakulását anélkül, hogy úgy érződne, felmentést keresne karakterhibáikra:
„Azt hiszem, ha úgy jutsz ki egy autóból, hogy a veled együtt utazó emberek közül csak egyetlen marad életben végül, az egy szörnyen meghatározó trauma. Ha kettétörik a sportolói karriered, ha nem. Apám helyzete kettős volt, mert elveszített szinte mindent, amiért addig dolgozott, még ha részben kényszerből tette is, míg a törés lehetőséget adott arra, hogy olyan területen bontakoztathassa ki a tudását és a tehetségét, amely mindennél jobban vonzotta, de amitől, tudom, legbelül iszonyatosan félt.” (61.)
A regény legmarkánsabb hiányossága a lezáratlanság, a történet váratlan, hirtelennek érződő befejezése. Az utolsó oldalakon még közel sem vagyunk az első „epizódban” bemutatott szituációhoz, azaz nem látható be az az út, ami végül a pszichiátrián végződik. Az ehhez vezető út egyik kulcsszereplőjét, Csabát sem ismerjük meg néhány elszórt említést leszámítva. Éppen ezért önálló műként nehéz mind véleményezni, mind elemezni a Fóbiát, viszont ki lehet következtetni az alkotói szándékot a cliffhanger-szerű lezárásból. A regény elsődleges feladata vélhetően a főszereplőnek és az ő diszfunkcionális családi hátterének a feltárása volt, illetve hogy lefektesse az alapokat a fizikusban végbemenő pszichés következményekkel kapcsolatban. A koronavírussal szorosabb kapcsolatba hozható, pszichiátrián végződő történetszálat várhatóan a folytatás fogja kibontani, amit a megoldatlannak tekinthető lezárás ellenére is kíváncsian várok.
Szöllősi Mátyás: Fóbia, Bp., Helikon, 2024.
[1] Paták Balázs, A falu titkai. Szöllősi Mátyás: Fóbia, Hitel, 2024/8, 118.
[2] Paták Balázs, I. m., 118.
Hozzászólások